Távfűtés = erőműjobbágyság – avagy, mikor lesz a baleksarcnak vége (VIDEÓ!)?
Tartalomjegyzék
Szanyi Tibor november 26-ai sajtótájékoztatóján bejelentette: az MSZP a 2010-ben megszünteti a távhőtámogatás rendszerét, addig is, sürgősen korszerűsítsen a távfűtött állampolgár, ha valamit még akar majd. Azt is megemlítette, nem lehet leválni majd a távfűtésről (csak annak, aki villanyos üzemmódra vált). A Panelbalekok Eseti Munkacsoportja (PEM), Szanyi Tibornak írt nyílt levelében, viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy mindazok, akik fordítva ülnek a lovon, sürgősen változtassanak testhelyzetükön-nézőpontjukon: támogatást egyelőre a távfűtött állampolgárok fizetnek az – áramot termelő, áramhasznot bezsebelő, hulladékhőt számlázó – erőműveknek, a kormányzat pedig ezekkel cimborálva tettestárs a távfűtéses lakásokban élők kifosztásában. A PEM a helyzet elemzése és bemutatása után javaslattal is szolgál a végső megoldásra (a baleksarc vége): az erőmű-jobbágyok lakásnagyságtól függetlenül eztán fix összegű – télen 15, nyáron 5 ezer forintos – erőmű-fenntartási hozzájárulást fizessenek azért, hogy átvehetik a hulladékhőt, hozzájárulhatnak a magyar áramtermeléshez és az erőművek működtetéséhez.
Tisztelt Szanyi Tibor! Tudom, hogy tudja, hogy tudjuk. Mi, panellakásokban élő erőmű-jobbágyok, kijelentjük Önnek, ne higgye azt, hogy nem tudjuk: „panelbaleknek” néznek, átvernek, kizsigerelnek minket. Las-san, szó-ta-gol-va, hogy Ön is értse, elmondjuk azt is: jó ideje rájöttünk arra is már, mi módon teszik ezt velünk.
Tárgyalási pozíciónk megalapozása, tudásunk-tapasztalataink felhalmozása végett – akárcsak Önök a távhő eseti munkacsoportot (TEM) –, mi is létrehoztunk egy bizottságot, a Panelbalekok Eseti Munkacsoportját (PEM).
Vágjunk bele: mi, erőmű-támogatási hozzájárulás fizetésére kötelezett kényszerfogyasztó hőrabszolgák, akiknek a szűrét 2007. január 1-jével kitették a szabadpiacra (ld. később), most kifejezetten a lázadás hangján szólva Önhöz (de úgy is, mint PEM a TEM-hez), kezdeményezzük rabszolga-státuszunk feltételeinek újratárgyalását.
Mi, távfűtött állampolgárok, pártállásra való tekintet nélkül, november 26-ikai nyilatkozatáig, amelyet egy sajtótájékoztatón tett meg, azt hittük, Ön érti a gondjainkat, érti a távfűtés problémáját, s mellettünk áll – ha kell Robin Hood-ként, s ami majdnem ugyanaz, saját párttársai értetlenkedése ellenében is.
Bármilyen jelentéktelen kérdés is ez immár, azért reméljük, csak kényszer hatására vállalta el a 26-ikai sajtótájékoztatót, s mondta azt, amit mondott. Azt azonban nem hallgathatjuk el, nagyot csalódtunk Önben, pártállásra való tekintet nélkül.
(KIVÉVE: ha figyelmeztetni akart minket, hogyha lázadni akarunk, azt most tegyük. Ez esetben köszönjük a figyelmességét, valóban ez a megfelelő időpont.)
Távfűtés: „szabályos” lenyúlás?
Mielőtt megízleljük 26-ikai távfűtött állampolgárokra támadó nyilatkozatának legominózusabb kijelentéseit, elmondjuk, mi az, amiről úgy gondoljuk: tudjuk, hogy tudja, hogy tudjuk.
Álláspontunk szerint, jelen játékszabályok szerint, távfűtés, gigazsulok, sárga csekkek révén, az áramtermelő erőművek – a magyar állam cinkos közreműködésével – „szabályosan” kifosztják a távfűtéses lakásban élőket, amikor velük finanszíroztatják a hazai áramtermelést. Cinkos közreműködésüket mindaddig fennállónak tekintjük, amíg pontosan, egyértelműen nem szabályozzák azt a jogtalanságot, igazságtalanságot, hogy az áramtermelő erőművek – amelyektől a magyar állam az ún. „kötelező átvételi áron” átveszi a mi fizetői közreműködésünkkel megtermelt áramot – az áramtermelés hasznának legalább kétharmadát (legyen ez a tárgyalási alap) visszajuttassák a távhőfogyasztóknak.
Nem áll szándékunkban tovább tűrni, hogy az áram árát a mi pénzünkből tegyék versenyképessé. Akként, hogy a magyar áramtermelés kétharmadát biztosító erőműveknek megengedik a villamos energia melléktermékeként keletkező hő tetszőleges – gigazsul – áron való számlázását, egy füst alatt az áramhaszon zsebre tételével.
Ez így együtt, nem megy.
Ezért, azt gondoljuk, hogy mindenekelőtt ezt a helyzetet kell elsősorban tisztázni, mielőtt csalókra hivatkozva (gázórákkal „trükköző” állampolgárok) bejelentik a távfűtés-támogatás – romjainak – leépítését.
Ki támogat, kit? A távfűtés első alaphazugsága
Tisztázzuk legelőször azt, ki támogat kit.
„Az MSZP-frakció tervei szerint 2010 végével megszűnnének a közvetlen fűtéstámogatási rendszerek, ezért minden lakóközösségeknek arra kell törekednie, hogy addigra felújítsa fűtési rendszerét - mondta Szanyi Tibor, az MSZP-frakció távhő eseti munkacsoportjának vezetője sajtótájékoztatón, november 26-án..”
Önök szerint, a magyar állam az adófizetők pénzén támogatja jelenleg a távfűtéses lakásokban élőket.
Ez a távfűtés első alaphazugsága.
Valójában ugyanis, a 650 000 távfűtött lakás, intézmény, s az ezekben élő mintegy 1,7 millió ember, s az intézményeket fenntartó önkormányzatok támogatják erejüket meghaladó mértékben a magyar áramtermelés kétharmadát biztosító áram- és (hulladék)hőtermelő erőműveket, azok hulladékhőjének kényszerfogyasztása révén (legyenek ezek az erőművek kogenerációsak, vagy kondenzációsak).
Szereposztás: „kirakatban” a távhőszolgáltató
A kényszerfogyasztás koordinátorai, levezénylői a távhőszolgáltató cégek, ezek azok, amelyek számláznak, karbantartanak, ügyfeleznek. Az áramtermelő erőművek hőhulladékának értékesítésével megbízott alakulatokként tekinthetünk rájuk. Ők a közvetítők az erőművek és a fogyasztók között.
(S mint ilyenek, tartják aztán a hátukat a médiában is, pl. nekik teszik fel azokat a kérdéseket az újságírók, fogyasztók, amelyekre nem nekik kellene válaszolniuk, hanem az őket hulladékhővel ellátó erőműveknek).
Családok, nyugdíjasok, fiatalok, egyetemisták, mindenki (konkrétan a nagyanyám is, aki most adja, ajándékozza el a Trabiját, hogy aztán kiárulhassa a garázsát, hogy aztán e vagyonfelélésből fizethesse az 54 nm-ére a 41 ezres fűtését), aki távfűtéses lakásban él, havonta ezrekkel-tízezrekkel járul ahhoz hozzá, hogy Magyarországon az áramot „kedvező költségfeltételek” között termelhessék meg az erőművek.
Az erőmű, távhőszolgáltató, fogyasztó szentháromságban, azonban csak egyvalakinek szabad a vásár. Az erőműnek.
Ők lennének azok a háttérben meghúzódó gazdasági társaságok (multinacionális, vagy – bizony – állami tulajdonúak), amelyek annyit kérnek a hulladékhőjükért szerencsétlen távhőszolgáltatótól (ami ráadásul a legtöbb esetben – Budapest itt kivétel – a saját tulajdonukban van), amennyit akarnak.
Ők azok, akik az áramtermelésen, hulladékhő-értékesítésen annyit keresnek… amennyi jól esik nekik és a profitjuknak. Mert ők szabják meg a hulladékhő árát (a távhőszolgáltató aztán ezt csak továbbszámlázza).
Az erőművek jellemzően francia multinacionális cégek (Veoila Environment, EDF) tulajdonában vannak – ilyen pl. a Budapesti Erőmű –, és a Magyar Villamos Művek Zrt. (MVM) veszi át tőlük az áramot, minden voltnyit, ami csak kijön belőlük.
A főszereplők a háttérbe húzódnak
Ha már megemlítettük, jegyezzük meg, játszik e csapatban tulajdonosként a magyar állam is. Teszi ezt, az MVM Zrt. révén, amelynek áramátvevő szerepén túl, négy nagy áramtermelő erőműve is van (pl. a Vértesi Erőmű látja el Tatabányát hővel). S bizony, az MVM-es erőművek sem hőárazási mértékletességükről híresek.
(Miskolc például – összpárti összefogással, ami azért jelent valamit – októberben vásárolta meg az MVM-től 4,4 Mrd-ért a lakosait hővel ellátó áramtermelő erőművet, mert más kiutat nem láttak. Meg akarták előzni a még nagyobb bajt, egy szakmai befektető vette volna meg az erőművet, de aztán a város inkább élt – némi pereskedés és miniszterelnöki hátszél után tehette ezt csak meg – elővásárlási jogával.)
Viszonylag új keletű felosztás ez a „fele magán, fele köz” tulajdonoskodás. Korábban állami tulajdonban voltak a távfűtéses lakások ellátását biztosító erőművek, aztán 1990-2002 között privatizálták többségüket. Közösségi tulajdonban voltak a hőt leszámlázó, fogyasztói kapcsolatokat bonyolító távhőszolgáltató cégek is. Ezeknek persze, csak kis részét adták el, övék ugyanis a „piszkos munka” (pl. aranyáras hulladékhő továbbszámlázása, karbantartás), így a legtöbbjük megmaradt az önkormányzatok tulajdonában, mint pl. Budapesten a Főtáv Zrt., illetve a megyei városok majd mindegyikének távhőszolgáltatója.
Nekik jut rendszerint az a hálátlan feladat, hogy magyarázzák a bizonyítványt, miközben a „főkolomposok” (a nagyrészt multitulajdonú áramtermelő erőművek, és a velük az áramtermelés folyamatosságának fenntartása érdekében szabályozás-ügyileg cimboráló magyar állam) diszkréten meghúzódnak a háttérben.
Kizsigerelt panelbalekok
Hogy az áramnak megfelelően értékesíthető, alacsony ára legyen (ez piaci termék, ha nem adod elég olcsón, mástól veszik meg), s hogy egyáltalán, áram legyen (de közüzemi átvételi ára is van, ha az épp jobb, mint a piaci, eladhatod oda is), ahhoz az erőmű-jobbágyok – a távfűtéses lakásokban élők – kizsigerelésén keresztül vezet az út.
Ebben cinkos tettestárs a magyar állam, illetve, a mindenkori kormány.
Csak azt hiszik, hogy ezt mi nem tudjuk (a PEM majdnem mindent tud, s lát).
A hallgatólagos társadalmi konszenzus (a hulladékhő megvásárlásával a távfűtött állampolgárok közvetlen támogatásban részesítik az áramtermelő erőműveket, cserébe az állam 36-40 %-al támogatja a számlájukat, pl. a közüzemi-hatósági gázár biztosításával az erőműveknek-távhőszolgáltatóknak… cserébe van és olcsó az áram) első durva felrúgása az volt, amikor elkezdték kóstolgatni azt, ki sarcolható meg az addigiaknál még jobban a távfűtésszámlán keresztül.
Ez volt a távhőtámogatási rendszer – 2007. januári – átalakítása, jövedelem alapon való bevezetése, az addigi 40 %-os állami támogatás elvétele a távfűtéses lakásokban élők közösségétől (de csak tőlük).
Ekkor sorolták át a távhőszolgáltatókat ellátó erőműveket a (gáz)nagyfogyasztói (mint pl. egy autógyár, vegyi üzem, disznóhizlalda stb.) kategóriába, aminek következtében egyik napról a másikra kétszer annyiba került nekik – és persze fogyasztóiknak – a földgáz. Ami gyakorlatilag meghatározza, mennyibe kerül a végtermék, mennyi lesz a távfűtés hődíja. (A gáz ára az a legfontosabb változó, amit a távhőár kiszámításakor alapul vesznek.)
Magyarul, és PEM-szempontból: kitették a szűrünket a szabadpiacra.
Közüzemi kiűzetés: a távhő-agónia nyitánya
Hogy ezt az egészet megértsük, értenünk kell az ún. közüzemi gázár fogalmát. Ez semmi más, mint egy kedvezményes hatósági gázár, amin keresztül a mindenkori magyar kormányok alacsonyan tartják Magyarországon a kisfogyasztók gázárait (ennek emelkedését, vagy nem emelkedését szokta bejelenteni a kormány negyedévente) politics okokból.
Viszont, jaj annak, aki(ke)t „kisorolnak” ebből.
Ez történt meg a távfűtött állampolgárokkal 2007. január 1-jével, amikortól a nekik hőt eladó (a hőt és az áramot gáz tüzelőanyag segítségével előállító) erőműveket átsorolták a „nagyfogyasztók” közé. Az már csak a dolgok rendje, hogy mivel a közüzemi-hatósági nagyfogyasztói gázár eleve magasabb volt, mint a szabadpiaci, az erőművek mindegyike már 2007. januártól, vagy a tavalyi év folyamán valamikor, átment a szabadpiacra, és onnan szerezte/szerzi be a gázt azóta is, nem pedig az ún. közüzemből (közüzemi áron).
Ergo, a távfűtött állampolgárok szempillantás alatt a szabadpiacon találták magukat ezen húzás következményeként. Gondolom, a döntéshozó politikusok azt gondolták, őket dobják ki először a csónakból, ha süllyedni kezd a hajó. Ők, a távfűtésesek (650 000 lakás) voltak kevesebben a gázosoknál (3,4 millió lakás), őket áldozta fel a politika (a gázosokra majd 2009. júliusában kerül a sor, amikorra eltűnik a kisfogyasztói közüzemi-hatósági gázár)
Inkább az erőműveket kellene szabályozgatni
Ezt a csúnya húzást azonban nem követte az erőművek hőár-megállapítási jogának tisztességes szabályzása, se akkor, se a mai napig. Amire aztán szép gyorsan az erőművek is rájöttek.
Szabályozgatni mindig a távhőszolgáltatókat szokták, övék a hálátlan kirakat-szerep (amit mostanában kezdenek nagyon unni), gyakorlatilag azonban szinte semmiféle ráhatásuk nincs a távhő árára – rendszerint, ők csak veszik a hőt, annyiért, amennyiért nekik azt eladja az erőmű.
A – távhőszolgáltató mögé eldugdosott – erőmű pedig annyiért adja a hulladékhőt, amennyiért akarja, oszt punktum.
Az erőmű termeli az áramot… ezért védett személy, vagy éppen csak nagy lobbista? Nem tudjuk.
Azt azonban igen, aki a távhőszolgáltatókat szabályozgatja, vagy azok ár-megállapítási jogosítványait, árképleteit, stb. pontosítja, nyesegeti, bonyolítja, egyszerűsíti, stb.-stb., az huncut dolgot művel.
Úgy tesz ugyanis, mintha védené a távfűtött lakost, miközben csak átrendezgeti a színfalakat, ugyanannak a színdarabnak a következő jelenetéhez.
Áramhaszon: az erőműzsebekben van a legjobb helyen?
Most föltesszük az előbbiekből fakadó kérdéseinket, tisztelt Szanyi úr, amelyeket Ön nagyon keményen aktualizált a november 26-ai sajtótájékoztatóján elhangzott bejelentéseivel.
Tehát: ha már egy-két év múlva, s immár végleg (a szabadpiaci gázár 2007-es bevezetése után, 2010-től a jövedelem alapú támogatási rendszer eltörlésével) a szabad piacra lesz vetve a távfűtött magyar állampolgár, nagyon megkérjük Önöket, ne játsszanak tovább arra, hogy sokan még nem értik a távfűtés és a magyar áramtermelési struktúra közötti összefüggéseket.
Másképp fogalmazva, meg nyílt levélben, meg mint eseti munkacsoport az eseti munkacsoportnak (PEM a TEM-nek), feltesszük azt a kérdést: Önök szerint, jogos-e az elektromos áram, azaz az áramtermelő erőművek fenntartási, termelési költségeinek, profitjának és extraprofitjának oroszlánrészét a távfűtött magyar állampolgárokkal kifizettetni? Jogos-e az ő családi költségvetésükből finanszírozni – a táv(hő)számlás lehívás segítségével – a magyar áramtermelést, úgy évi 80-120 milliárd forint értékben?
Aztán: megengedhető-e az, hogy az ország százegynéhány áramtermelő (kondenzációs, vagy kogenerációs) erőműve közül csak azokban adják vissza az áramtermelés hasznának nagy részét a helyben ellátott lakosságnak (pl. Szombathely, Győr), amelyeknél önkormányzati kézben van az erőmű és a távhőszolgáltató?
Megengedhető-e az, hogy miközben – gázmotoros, gázturbinás áramtermelésre irányuló – beruházási költségeiket, szakmai vélemények szerint, már rég visszaszedték az erőművek lakosságtól áram- és hőértékesítés formájában, szinte mindjük továbbra is az áramhaszon zsebre tételének gyakorlatát folytassa?
Mert nem kis pénz ez, se nekik, se a lakosságnak. A számok azt mutatják, azokban a városokban, ahol az áramhasznot is a távhőszolgáltatás részének tekintik (ha már az), a hődíj ára 30-35 százalékkal, az alapdíj ára 40 százalékkal lehet alacsonyabb (Budapesten 4500 Ft egy gigazsulnyi hő, Győrben 3350 Ft, a fővárosban 500 Ft a légköbméterre vetített éves alapdíj, Győrben 300 Ft).
Egy kogenerációs (akkor termel áramot, ha elegendő hőigény van, és érdemes beindítani a gázturbinát, ilyen látja el pl. Esztergom és Dorog, 3420 lakását, de ilyen mondjuk a győri is) erőmű, akkor képes csak villamos energiát termelni, ha egyúttal fűt is. Vagyis, ha nincs távhőszolgáltatás, nincs számottevő elektromos áram termelés sem. Mégis, csak az önkormányzatok által működtetett erőművek adnak vissza kápét a fogyasztóknak az áramhaszonból, a multitulajdonú erőművek zsebre vágják ezt, és a teljes hőtermelés, illetve az áram előállításának költségeinek jó részét is a távhő-fogyasztókra terhelik.
(Egyébként ugye, bármennyi áramot termelnek a túlfűtött távhősök kényszer-közreműködésével, épp a kapcsolt – hő- és áramtermelés együtt – energiatermelés támogatása miatt, az áramot az állam szabott áron átveszi.)
Az ún. kondenzációs erőművek esetében – hulladékhő és áramtermelés tekintetében – még tisztább a helyzet. Ezek télen-nyáron, éjjel-nappal áramot termelnek, télen eladják a hőt a lakosságnak, nyáron ennek java része pocsékba megy.
Szerintünk ez nagyon nem oké, nagyon nem igazságos.
Új leosztást követelnek a biznisz eltartói
Az Önöket érintő lényeg mindebből az, kedves Szanyi úr, hogy a hulladékhő-fogyasztó erőmű-jobbágyok immár tudatára ébredtek annak, milyen játékban, milyen szerepet osztottak ki nekik. S mint az erőmű-finanszírozás adóalanyai, adófizetői, az áramtermelés vámoltjai, egyszóval az egész biznisz eltartói, új szereposztás kialakítását kérik a mindenkori vámszedőktől, de főként az őket képviselni hivatott jogszabályalkotóktól. (Vagy egyik eseti munkacsoport a másikától, ha ez így familiárisabb…)
A kért új leosztás fő csapása az, hogy tessék kérem meghatározni: a távfűtött állampolgárok által fenntartott erőművek áramtermelési hasznuknak, mekkora részét kötelesek visszaadni hőfogyasztásra, hőfizetésre kötelezett jobbágyaiknak.
Ezzel együtt – vagy ettől külön, ha úgy egyszerűbb –, az egyes erőművek üzleti-társadalmi-fogyasztói környezetét alapul véve, tessék kérem szabályokat hozni arra is, mennyiért adhatja azt a fránya gigazsult az áramtermelő erőmű, de legfőképp arra, hogy mennyiért már nem. Mert mindennek megvan a maga határa, még a hulladékhő árának is, ha kogenerációs, ha kondenzációs erőműből jön is.
Tudjuk – hisz az eseti munkacsoportok sok mindent tudnak, amit mások nem is sejtenek –, ez az ármegállapítósdi, bizony kiválthatja egyesekből a piaci folyamatokba való beavatkozás miatti sírást-rívást, természetesen, az elmaradhatatlan krokodilkönnyekkel együtt. Adnánk is nekik pézsét, ha a távhőszolgáltatás esetében bárki beszélhetne, bármilyen piacról.
A piaci kritériumoknak ugyanis ez a szolgáltatás nem felel meg – hadd ne soroljuk fel, mi mindenért.
Na jó, egy kicsit definiálgathatunk. A PEM szerint, a távhőszolgáltatás nem piac, sokkal inkább úgy írhatjuk le, mint ami koncessziós szerződéseken (város köti a távhőszolgáltatóval) alapuló feudumokból áll, ahol a fogyasztó helyes meghatározására sokkal inkább illenek az általunk használt „erőmű-jobbágy”, „hőrabszolga” stb. kifejezések.
A jobbágyokat és rabszolgákat azonban egy magára valamit adó polgári társadalomban védeni kell uraik túlkapásaitól, remélem, ebben egyet tudunk érteni.
Erre kell irányulnia az erőművi áramtermelési haszon megosztásának.
Korszerűsítés: a szolgáltató feladata, ne lőcsöljék fogyasztóra!
Nem állhatjuk meg, főként, mint eseti munkacsoport, hogy ki ne fejtsük kritikai álláspontunkat egy újabb fundamentális kérdés tekintetében. Szanyi úrnak azt tetszette mondania, hogy idézem: „minden lakóközösségeknek arra kell törekednie, hogy felújítsa fűtési rendszerét”.
Határozott állá
spontunk, hogy abszolút nem jogos a hőmennyiség-mérés infrastruktúrájának kiépítését ráterhelni a fogyasztókra, se anyagilag, se adminisztratív szempontból. Mitől lenne ez a (kényszer)fogyasztó feladata? Ha valaki hőt akar nekünk eladni, történetesen gigazsul alapon (mint később kifejtjük, szerintünk jobb lenne, ha a távhőszámla lakásnégyzetmétertől független fix összegű „erőmű-támogatási hozzájárulás” lenne, cserébe a hulladékhő átvételéért, az áramtermelés költségeihez való hozzájárulásért), teremtse meg ő a feltételeket, ne a távfűtött állampolgárt revolverezze a kedves Szanyi úr ilyesmivel.
Nem hihetjük ugyanis komolyan, hogy szerzett jogává vált az erőműveknek, távhőszolgáltatóknak (hol, melyiknek) a mérés szerinti hőfogyasztáshoz szükséges infrastruktúra kialakításának eddigi elsinkófálása. Csak azért, mert eddig ezt elmulasztották kiépíteni, ez a kötelesség még nem származhatott át fogyasztóikra.
Gondolkodjunk már egy kicsit: a gázért, vízért köbméterenként, a villanyért kilowattonként fizetünk. Ki építette ki a méréshez szükséges infrastrukturális feltételeket? A fogyasztó? Mert ő ért hozzá?
Nem, a szolgáltató, mert ő ért hozzá.
Ha nagyon összeesküvés-elméletezni akarnánk, azt mondanánk, a szabályozhatóság kiépítését csak azért lőcsölik a fogyasztókra, hogy abból minél kevésbé legyen valami.
Ahol lakunk, ott tíz lépcsőház tartozik egy ún. hőfogadóhoz, amiben a távhőmérő óra vagyon. A tíz lépcsőház tíz közös képviselőt és negyven-ötven lakást jelent. Ugye nem gondolja komolyan valaki, hogy ma Magyarhonban, „egy mindenkiért, mindenki a költségosztásért” alapon az ötven lakástulajdonos mindegyike beszáll egy nagy közös pályázatba, és egytől egyig mind költségosztót szereltet a radiátoraira?
Erre – elnézést –, verébszarnyi esély sincs. És előbb köti fel magát egy közös képviselő, minthogy nekiálljon ötven lakást, és kilenc másik közös képviselőt a költségosztáshoz vezető rögös útra terelni.
Ráadásul, a költségosztás klassz dolog, ha nem tudunk róla semmit, de egy eseti munkacsoport ugye bírja e téren is az igazság princípiumát, ezért megfelelően cizellálva látja ezt a dolgot is. Ma Magyarhonban már három költségosztós lakás elég ahhoz, hogy abból egyben valaki elkezdjen azon gondolkodni, miként képes kiiktatni azt a fránya költségosztót.
Ha ez sikerül neki – és egy eseti munkacsoport megmondhatója annak is, hogy miféle fogásokkal sikerülhet ez a galád hővámpírnak, csak ezt most nem árulja el, de a fűtési idényre való radiátorcsere a legdurvább módszer, ezek közül –, már sikerült annyira megkárosítania a másik két társát a hőben, hogy azok harmadnap, de legkésőbb a következő fűtési szezon elején visszatérnek a légköbméter szerinti elszámolásra.
Nem véletlenül történik meg ez szinte mindegyik társasházzal, amelyik belevágott a költségosztozkodásba.
Szóval, bizony mondom Önnek, Szanyi úr, ezt a szabályozhatóságosdit, már csak emiatt is, a szolgáltatókkal, erőművekkel kellene megoldatni, nem a lakosokkal, abban bízva, hogy úgysem oldják meg. Egyszerű ez: ha a szolgáltató gigazsul alapon akar számlázni, teremtse meg hozzá a feltételeket lakáson belül is (és találja ki, hogy lehet ezt korrekten megoldani).
„Eltartási szerződés”
Nyilván, összefügg valamelyest ezzel egy másik nézőpont, ami bizony sokkal destruktívabb, mint az előbbi.
E szerint, a panelbalekságnak azért nem fűlik nagyon a pénztárcája, buzog az adminisztrációs vénája, amikor hall valamit a korszerűsítésként felmagasztalt radiátorszelepesdiről (pedig esküszünk, legalább túlfűtöttek nem leszünk), mert pontosan tudja, ha nem tudja, érzi, mán megint baleknek akarják nézni.
A tisztelt távfűtött lakosság pontosan tudja, ha nem tudja, érzi: a hulladékhő mérésének (mondjuk, gigazsulban) annyi a létjogosultsága, hogy közösen játsszuk el, mintha tényleg ettől függne, mennyi forint lesz a számlán.
A közös játék szép dolog, nemesíti a lelket, ezt mi, eseti munkacsoport, már csak tudjuk, mint ahogy azt is: a számlán, költségosztás, egyéni mérés ide vagy oda, mindig akkora összeg fog szerepelni, amennyiből egy adott közösség el tudja tartani a neki hulladékhőt eladó erőművet és a számlázó-karbantartó helyi távhőszolgáltatót (mikulás-ajándékostul, áramtermelésestül, extraprofitostul).
Leválás: maradjon a fogyasztó a karámban!
Szokás kijátszani a távfűtés jelenlegi rendszerének (nem a hardverről, a szoftverről van most szó) fenntartása érdekében a környezetterhelés mérséklését. A távfűtés melletti egyetlen komoly érv a környezetterhelés mérséklése, kiváltása.
Mert az szent igaz, sokkal kevesebb környezetterhelő anyag jön ki a cső végén (kéményen), ha egy filterezett erőmű füstöl sok ezer gázkazán helyett. Már csak ezért is szigorúan tilos visszaélni ezzel a helyzettel. Ugyanakkor tudjuk, hogy az erőművek ezt teszik, ezzel revolverezik a döntéshozókat. A távfűtés társadalmi haszna, azonban nem jogcím semmiféle átverésre.
A november 26-ai sajtótájékoztatón Szanyi Úr azt is elmondta, hogy „a jogszabály biztosítja a leválást a távhőrendszerről, de csak abban az esetben, ha a leválás nem jár több emisszióval”. Magyarul, ez azt jelenti, hogy nem lehet leválni a távfűtésről, csak akkor, ha helyette villannyal, vagy villanyüzemű hőcserélős berendezéssel fűtünk (ezeknek nincs helyi károsanyag-kibocsátása).
Szanyi úr és kormánya tehát bent akarja tartani az embereket a fogyasztói karámban, miközben azt ígéri az – akadékoskodó, polgárosodással kacérkodó – erőmű-jobbágyoknak, hogy többé nem kapnak vissza majd egy fillért sem abból a pénzből, amivel támogatják havonta távfűtésszámlájukkal a multinacionális cégek erőműveinek áramtermelését, és az abból bezsebelt profitot.
Ha nem fogalmaznánk olyan finoman, ahogyan az szokásunk, azt mondanánk erre Szanyi úrnak, a távfűtött állampolgárok kizsigerelése is csúnya dolog, azonban arculcsapásuk még pluszban, már az orcátlanságot súrolja.
(Persze, folyamatosan reménykedünk abban, csak erősen figyelmeztetni akartak bennünket, hogy most még tudnak adni nekünk arra pénzt – szabályozhatóság megteremtése –, ami egyébként a távhőszolgáltató és az erőmű dolga lenne, ha nem lenne érdekeik ellenére: a szabályozhatóság megteremtése.)
De mivel úrimód fogalmazunk, ha már egyszer munkacsoport (PEM) vagyunk, és a párbeszéd intézményének sem akarunk befűteni, csak a következőket mondjuk el, hátha valaki még mindig nem érti.
A szolidaritási viszony újragondolása
A szolidaritási viszony alapja az újraelosztó állam és a távfűtött állampolgár között nem az, hogy az állam segíti az állampolgárt, mert annak nincs pénze kifizetni a távfűtési számláját. A távfűtött állampolgárnak azért nincs pénze kifizetni a méregdrága távfűtést, mivel a távfűtés azért méregdrága, mert az állam – azzal, hogy az erőműveknek szabad kezet ad a hőár-meghatározásban, az áram-haszon megtartásában – tettestárs a távfűtött állampolgár kirablásában.
Konkrétan, az ő pénzéből támogatja az áramtermelést, és a multinacionális cégek profitszerzését.
Az államnak, és eseti képviselőinek, éppen a távfűtés közhasznúsága (pl. kapcsolt hő és áramtermeléssel megspórolt széndioxid-kibocsátás, csak hogy világvége szempontból aktuálisak legyünk), és a távfűtött állampolgár balek-státuszban tartása miatt, nincs jogalapja olyat tenni, nincs joga olyat mondani, hogy nem támogatja a távfűtést.
Mert akkor, az állampolgárnak meg szíve joga lesz azt mondani… oké, én meg nem támogatom azt a megoldást, hogy te állam, te villamosáram-termelő erőmű, és te számlázó-karbantartó-balhéelvivő távfűtő művek közösen baleknak nézzetek, vígan cimborálva kizsigereljetek engem. Ezért – példának okáért – nem fizetem nektek a sarcot többé.
A baleksarc vége: erőmű-fenntartási hozzájárulás
A munkacsoportoknak mindig azt szoktál a fejükhöz vagdosni, hogy csak regisztrálják a visszásságokat, de nem ajánlanak fel megoldást. Hát a PEM-nek, nem kell majd emiatt kapkodnia a fejét. Most rögtön megvilágítjuk, szerintünk, hogy néz ki a távfűtés korrekt arca.
A távfűtés az áramtermelés hulladékhőjét hasznosítja. Leegyszerűsítve, két dolog jön ki egyszerre a gázkazánból: áram és hő. Az tényleg klassz dolog, ha a távfűtés révén sikerül elérnünk, hogy az áramtermelés miatt elégetett gáz hője ne vesszen kárba. Csak hát, innentől kezdve is korrektnek kellene lenni. Fűtsük vele a távfűtéses lakásokat. OK.
Csak mindeközben, ne akarjuk átverni a fogyasztókat (attól válnak ugyanis erőmű-jobbágyokká), ne tegyünk úgy, mintha nem is áramot termelnének az erőművek. Vagyis, ne tegyük lehetővé az erőműveknek, hogy az áramtermelés bevételét, hasznát eldugják – és a költségeik döntő hányadát a távfűtéses lakások hőszámláiba építsék bele, miközben vígan zsebre teszik az áramhasznot.
Ez nagyon csúnya dolog, és mára túl drága lett ahhoz a távfűtés, hogy ezt a játékot tovább lehessen játszani.
Az áramtermelés költsége (erőművek működtetése, profitjuk, stb.) épüljön csak szépen bele az áram árába, mert az oda való, nem a 650 000 család távfűtés-számláiba. Ez így igazságos, egy társadalomnak pedig az igazság oszlopain kell nyugodnia ugyebár, nem egyes társadalmi csoportok – sántikáló érvekkel se magyarázható – kirablásán.
Köszönjük meg szépen a távfűtött állampolgároknak, hogy egy méltányos összeggel azért mégis hozzájárulnak a magyar áramtermeléshez, ezzel is csökkentvén az áram árát.
Csakhogy a méltányos összeg legyen méltányos összeg. Mondjuk, telente havi 15, nyaranta havi 5 ezer Ft-ot fizessenek az erőműveknek a távfűtéses lakások azért, hogy átveszik a hulladékhőjüket. Még lakásnagyság szerint sem kell feltétlenül ezt az összeget variálnunk.
Tekintsük a távhőszámlát annak, ami: erőmű-fenntartási, áramtermelési lakossági hozzájárulásnak, és hívjuk is így a számlát.
Árazzuk bele nyugodtan a hulladékhő árába azt is, mennyi gázt nem kell eltüzelni ezeknek a lakásoknak a fűtése érdekében az országban, és ennek mennyi a környezetvédelmi haszna. A megtakarított széndioxid-kvótát adjuk el az Egyesült Államoknak, vagy Japánnak, vagy Franciaországnak. Ezt a pénzt pedig adjuk szépen oda az erőműveknek, mert ez viszont tényleg az övék (a kvóta értékesítést intézhetnék közvetlenül az erőművek is, ők gondos gazdái lennének az ügyletnek).
(Csakhogy, mennyire eszetlen a jelenlegi rendszer: ma az erőművek fizetnek széndioxid kibocsátásuk után ún. széndioxid kibocsátási kvótaadót, összeg egyébként beleszámlázva az alapdíjba. Az igazságtalan konstrukció úgy néz ki, hogy nem azt veszik alapul, segítségükkel mennyi kibocsátás – 650 000 lakás, intézmény egyedi fűtésének kibocsátása – takarítható meg, hanem csak azt nézik, ők is „termelnek” széndioxidot.)
Hogy viccelünk? Egy PEM sosem viccel. Állítsuk a fejéről a talpára a rendszert, csináljunk már meg valamit igazságosan.
Mert ha ez nem történik meg, annak az lesz a következménye, hogy egy csomó pénz, energia megy majd pocsékba.
A panelbalekok nem fogják fizetni a számlákat, mert megunják, hogy balekoknak nézik őket, vagy csak nem tudják kinyögni a sarcot. El fog menni továbbá egy csomó pénz arra, hogy lakások tíz és százezrei váljanak le a távfűtésről, ha megengedik ezt a jogszabályok, ha nem (akkora lesz a társadalmi nyomás ez irányba, hogy ezt meg fogják engedni).
A leválások miatt emelkedni fog az áram és a távhő ára. Ezután persze – két-három év múlva –, majd arra fognak közpénzeket költeni, hogy az egyéni gázfűtést újfent csak visszakössék a távhőre (akkorra már ismét olcsó lesz a távhő,).
Ennek a sok esztelenségnek, közpénz-pazarlásnak most kellene elejét venni. Úgy, hogy rendezik a távfűtés, távfűtött állampolgárok helyzetét, leszoktatják az erőműveket, multinacionális cégeket az extraprofitosdiról.
Ehhez kemény szabályokat kell alkotni. Tessék EBBE belevágni, tisztelt Szanyi úr.
De semmiképp se tessék elfelejteni, a következő fűtési szezonban már fix összegű erőmű-fenntartási hozzájárulást szeretnénk fizetni, nem baleksarcot.
Nádor Tamás
Panelbalek Eseti Munkacsoport
